Kicsi Rose a szüleivel Olaszországban	Rose és Robert Rodriguez	Cherry	Pam

   Quentin Tarantino: Most fejeztél be egy hosszú idõszakot a Bûbájos boszorkák címû tévésorozatban. Milyen volt?

   Rose McGowan: Nagyon erõs pozitívumok és nagyon erõs negatívumok vannak abban, hogy az ember tévésorozatot csinál. Bele se merek gondolni abba, hogy hány filmszerepet szalasztottam el, viszont nagyon érdekes volt egy szereplõt ilyen hosszú idõn át követni. Az én karakterem volt a legfiatalabb testvér, ezért úgy játszottam egy kicsit, mint ha egy babakori Lucille Ball lettem volna (Lucille Ball amerikai színésznõ a harmincas években lett ismert de igazi kultusza lett az ötvenes években az I Love Lucy címû komédiasorozatban, Rose erre a figurára utal - a szerk.), de közben Paige egy kicsit szerencsétlen is, szóval olyan, akit sajnál az ember, de közben vonzó is.

   QT: Most, hogy vége a sorozatnak, gondolom szeretnél továbblépni és még több filmszerepet elvállalni, de ehhez igazítanod is kell magadat, végülis öt évig mindennap a Bûbájoson dolgoztál.

   RM: Hát az biztos, hogy késõn kelni az én stílusom, úgyhogy azt szerettem mostanában. Ugyanakkor nagyon furcsa volt feladni azt a közösséget, ami egy olyan fajta család volt számomra, amilyen gyerekkoromban sosem volt. A sorozaton dolgozók jobban ismernek, mint az akkori legjobb barátaim. Ez hiányzik nagyon, sokszor eszembejutott és mindig könnyezni kezdtem. Megtanultam hogyan kell egy család részeként mûködni és abban dolgozni, és hogy ha az embernek problémája van valakivel, akkor ne csak elszaladjon. A végére a valódi személyiségemet is átvittem a képernyõre, én lettem az az ember aki mindenkit megnevettet, úgyhogy most mindenki azt gondolja hogy én ilyen bohókás ember vagyok. Amint beléptem ebbe a szerepbe, nem tudtam kijönni belõle. Mondjuk tényleg van bennem vicceskedés meg hülyülés, de nem állandóan.

   QT: Ez volt a szereped a családban: az osztály bohóca.

   RM: Igen, úgy éreztem, az a dolgom, hogy mindenkit vidáman tartsak. Úgy éreztem magam, mint a fura középsõ gyerek.

   QT: Szóval kijöttél a Bûbájos boszorkákból és bele a Grindhouse-ba, velem és Roberttel is dolgoztál. Igazából míg Robert filmjét csináltad, a Bûbájos boszorkáknak is ment még a forgatása, így ide-oda utazgattál a kettõ között. Milyen volt ez, hogy folyamatosan váltogatnod kellett Paige-et és a Planet Terror Cherryjét, két egymástól teljesen különbözõ karaktert?

   RM: Hát az egy hatalmas álom megvalósulása, hogy veled és Roberttel kerülök vissza a film világába, nem teleportálhattam volna jobb helyre. De fizikai szempontból kihívás volt. Kilenc hónap sorozat-forgatás után az ember teljesen kimerül. Nézz meg bármilyen sorozatot, az évad vége felé az emberek már úgy néznek ki mintha a halálos ágyukon lennének. Furcsa volt visszamenni a Grindhouse forgatása után a Bûbájos boszorkákra, fõként a stáb és a többi színész reakciója miatt, mert akkor még inkább Cherry-üzemmódban voltam. Nagyon skizofrén élmény volt, de a lehetõ legjobb értelemben.

   QT: Amikor elõször olvastad Cherry szerepét, mi ragadott meg benne?

   RM: Leginkább az, ahogy az én saját életemhez hasonlított a története, abban az értelemben - nem akarom magamat áldozatnak beállítani -, hogy azt hiszed, minden flottul megy, aztán jön valami amitõl hirtelen fenékre esel. Beszélgettünk Roberttel, hogy õ milyen szerencsés, és elneveztük õt négylevelûnek, én általában nem vagyok olyan szerencsés, úgyhogy én magamat kétlevelûnek hívom. [Tarantino nevet] És Cherry is ilyen kétlevelû, néha lemegy minusz egylevelûbe. Tudtam viszonyulni a küzdelmeihez és hogy hogyan emelkedik ki belõlük. A szerep megadta a lehetõséget, hogy vicces legyek, hogy sírjak, és hogy megmentse ma világot. Ez általában három különbözõ film.

   QT: Szerintem még egy filmedben sem voltál akcióhõsnõ. Robert megadja neked ezt a nagy hõsies pillanatot, hogy mész a gépfegyverlábaddal, miközben mindenféle tárgy robban fel körülötted. Olyan, mint a falábú Jim Brown az 1967-es Piszkos tizenkettõben. Hogyan szoktál hozzá a dolog fizikai részéhez?

   RM: Robert nagyon sokat segített a járással, és próbáltam megfigyelni azokat az embereket, akik mesterséges lábbal jártak, de számukra megalázónak éreztem, hogy õket bámulom, az utolsó pillanatban mindig elfordultam.

   QT: Aztán befejezted Cherryt a Planet Terrorban, és átjöttél az én filmembe, a Death Proofba, hogy eljátszd Pamet. Milyen volt váltani a két szerep között?

   RM: Teljesen más volt a két karakter. Beszéltünk arról, hogy Pam szõke; úgy éreztem, hogy mivel csak egy kicsit sérül meg az arca, úgy lenne a jó, ha nagyon lágy és angyali lenne. Cherry esetében valami egzotikus érzést akartam kiváltani, sápadt arc, fekete haj, vörös ajkak. Olyan mintha az ember kívülrõl befelé dolgozna: mindkettejüknek nagyon erõs, de különálló identitással kell rendelkeznie - kulcsfontosságú lett Pamnél az, hogy lágyra vettem a figurát. Mindkét szerep ugyanolyan fantasztikus volt, de teljesen különbözõ módokon, és egy beteljesült álom két ilyet megcsinálni, olyan mint kétszer egymás után baromi jót enni.

   QT: Pam közben meg kicsit hippis lány, és az annyira nem te vagy, olyan mintha az egész életedben elutasítottad volna a hippiséget, de itt muszáj volt magadévá tenned ezt a szerepet.

   RM: Úgy éreztem, hogy "Miért találta ki ezt a Quentin, csak azért hogy kínozhasson?" [Tarantino nevet] Anyukám azt mondta, "Ha-ha, tudtam hogy ez egyszer még visszatalál hozzád", ugyanis amikor kicsi voltam mindig elbújtam a Volkswagen bogarunk kesztyûtartója alatt (abban vitt minket anya az iskolába), hogy ne lásson senki. Mindenki másnak kombija volt, az anyukám meg mindig kikiabált az ablakon hogy "Rose McGowan ebben a kocsiban van!" Én meg halálra ijedtem mindig és amennyire csak tudtam, próbáltam összehúzni magam minél kisebbre. Már három-négy éves koromban is ránéztem a nõkre a kommunában, ahol éltünk, és néztem a nagy lábszõrüket, és tudtam hogy az egész nem stimmel. Úgyhogy az egész családom nevetett rajtam emiatt a szerep miatt. Ez valami hülye hippi-karma ami most visszaütött rám. Mindig tudtam, hogy el akarnak kapni a hippik. De nagyon vicces volt. Úgy voltam vele, hogy "Jézus isten, úgy néz ki a pólóm mint egy asztalterítõ!"

   QT: Egyébként ahogy csináltuk a filmet, úgy néz ki, mintha a hetvenes évekbõl származó kópia lenne, szóval még úgy is, hogy rengeteg a kortárs dolog benne, úgy néz ki mint egy régi film. Te meg úgy nézel ki mint egy hetvenes évekbeli színésznõ, fõleg a ruha meg a szõke paróka miatt. [Nevet]

   RM: Az összes többi lány aranyos és modern ruhákat hord a filmben, Pam viszont teljesen más, elmegy egy Phish-koncertre vagy mittudomén, aztán meg elmegy heki-labdával játszani. De ez hozzáad egy kedvességet is a jelleméhez. Úgy értem, ki akarna bántani valaki egy békejeles lányt?

   QT: A másik az, hogy az én forgatásom és Robert forgatása nem is térhetett volna el jobban egymástól. Nagyon jó barátok vagyunk Roberttel, de teljesen máshogy állunk a dolgokhoz. Gyakorlatilag ugyanazzal a stábbal dolgoztunk, úgyhogy amikor Robert befejezte a munkát velük és elment vágni, én vettem át a stábot és kezdtük forgatni az enyémet. Mivel mindkettõn dolgoztál, elmondhatod, hogy mi a két film között a különbség.

   RM: Nem is csak az volt az érdekes, hogy milyen különbözõek vagytok ti ketten, de a barátságotoknak és a munkakapcsolatoknak a kedves mûködése. Hogyha hasonlítanátok egymásra, nem állna úgy össze a dolog. Robert forgatásán olyan volt mint egy irodában, csendes volt. A stáb próbál olyan csendben lenni, amennyire csak lehet, mert Robert kicsit ijesztõnek tûnhet, de csak azért, mert õ is olyan csendes. Amikor az emberek nagyon csendesek körülöttem, úgy érzem, utálnak. Aztán amikor átmentünk hozzád, az egész átcsapott egy hatalmas partiba. Volt, akire azt mondtam, hogy "Jé, öt hónapja nem hallottam megszólalni ezt az embert!" Teljesen más volt, és jó volt nézni is.

   QT: Milyen volt Kurt Russellel dolgozni a Death Proofban?

   RM: Fantasztikus volt. Azt tapasztalom, hogy minél régebb óta és minél biztonságosabban vannak az emberek a karrierjükben, annál lazábbak. Kurt egy laza fickó és egy nagyon jó ember. A való életben jó lett volna ha õ lett volna az apám, mondjuk nem úgy, mint amilyen szerepe ebben a filmben van.

   QT: Cowboyszínész volt az apja, úgyhogy Kurt egy csomó kemény, macsó cowboyszínész és kaszkadõr körül nevelkedett.

   RM: Az volt nagyon jó vele kapcsolatban, ahogy visszatekintett erre, meg hogy akkoriban nõtt fel egy csomó emberrel, sokaknak közülük rendes állása volt még mielõtt színészként befutottak. Elég kiábrándító, hogy azok az igazi férfias férfiak most már idõsebbek.

   QT: Ez a legnagyobb bajom, amikor fiatal férfiszínészeket kell találnom a filmjeimhez. Nézd meg A hét mesterlövészt (1960), A nagy szökést (1963) vagy a Piszkos tizenkettõt, most azokból a fajta pasikból már hármat sem találsz.

   RM: Úgy tûnik, mostanában Ausztráliából jönnek az ilyen pasik. Nem tudom, miket keverhetnek ott az ivóvízbe.

   QT: Na igen, ma ott van Vin Diesel, aki igazi kemény fickó, de rajta kívül mindenki ilyen csini fiúcska. Az olyanok mint Charles Bronson, James Coburn vagy Jim Brown, az õ korukban annyian voltak mintha futószalagon gyártották volna õket! [Nevet]

   RM: Épp így érzem magam színészként. Azt kéne eljátszanom, hogy egy ilyen pasinak tetszem? Na az az igazi színészet! Az is vicces, hogy a tévésorozatokban meg a filmekben meg még a reklámokban is ezek a nyeszlett fiúk kapják meg a jó nõt. Ha nyámnyila pasival akarok menni randizni, akkor hagyják hogy akkor tegyem, amikor én akarom. [Tarantino nevet]

Az amerikai Interview magazin riportját Dobay Ádám fordította. ©Charmed.hu 2007

Kapcsolódó linkek:
» Inteview magazin fotósorozata
» Grindhouse galéria

  <<vissza